Egy faluvégi házikóban élt egy öregapó és egy öreganyó. Unatkoztak kettecskén, pedig a körzeti orvos és a rendőrség után nekik kötötték be a leghamarabb a telefont, ezért időnként el-ellátogattak hozzájuk a falubeliek ügyes-bajos dolgaikat elintézni.
Egyik este panaszos kutyavonításra figyeltek fel és kisiettek az udvarra. A kerítésbe akadva találtak egy több sebből vérző farkaskutyát. Bevitték a házba, a kutya hagyta, hogy a néni fertőtlenítse sebeit, majd megetetett vele öt tányér tejet és szelíden szólt hozzá:
- Hát ki bántott tégedet, egy ilyen szelíd kutyust?
- Azért bántottak, mert nem vagyok sem kutya, sem ember, egyikőjük sem akar befogadni. Elvarázsolt engem a farkasok varázslója, mert nem akartam a falkavezér felesége lenni. Egyszer, amint az erdőben sétáltam, éppen egy mókust figyeltem, hogyan viszi be elemózsiáját odújába, s nem vettem észre a hátam mögött settenkedő veszélyt. Körbevett engem a farkascsorda, tereltek a falkavezér elé. Azután belélöktek egy gödörbe és odahajítottak mellém egy fácánt véresen. Én sírtam, hogy semmi sem kell és a vezér közeledését sem bírtam elviselni, amikor egy vénséges vén vak varázsló hátborzongató üvöltésbe kezdett.
Nem sokat értettem belőle, csak amit mutatott is: addig leszek kutya, amíg egy ember rám potyogtatja három csepp könnyét. De csak mézédes szeretet-könny lehet, mert a félelem könnye sós, a panaszkodásé keserű.
Az öregapó már nem bírta zsémbes álarca mögé rejteni érzéseit és reá ejtette könnyeit, a szeretet édes könnyeit, s lám, ott állt előttük a szépséges aranyhajú Johanna.
Boldogan éltek azután, Johanna gondoskodott a házaspárról, énekelt nekik, s felvidította öreg napjaikat.